A vadászat sok évezredes története folyamán a gyakorlat szokássá, a szokás szertartássá, a szertartás erkölcsé nemesült. A vadászati hagyományok talaján alakult ki és fejlődik, hidat alkotva a végtelen múlt és beláthatatlan jövő között. A hagyományok ránk öröklődnek, alakítanak bennünket, ugyanakkor maguk is örökösen változnak � a mindenkori vadászok körülményei, ideái és gyakorlata által.
A vadászavatás, a legősibb hagyományok egyike, kollektív öröm és egyéni büszkeség. A vadászavatás tartalma a befogadás, az elismerés. Az avatási szertartás a lovaggá ütés középkori gyakorlatát mintázza. A humoros mozzanatok komoly, életre szóló tanácsokkal ötvöződnek. Durvaságnak nincs helye, az esemény súlyát és fontosságát azonban semmi sem kérdőjelezheti meg.
A ruha mindig is több volt mint a testet védő burok. A célszerű vadászruha egyrészt a vadászati tevékenység speciális körülményeihez való alkalmazkodást segíti, másrészt azonosítja viselőjét a társadalom más tagjai előtt. A vadász minden lehetséges helyen és alkalommal vállalja nemes hivatását, illetve szenvedélyét és tegye láthatóvá vadász mivoltát.
A vadásznyelv is örökségünk fontos része. A vadászati szakkifejezések rendszeres és tudatos használata, a különböző fajú, nemű és életkorú állatok szakszerű megnevezése egyrészt előfeltétele a szakmai kommunikációnak, másrészt értékes hozzájárulás nyelvünk gazdagításához. A természetet szerető, az állatokat tisztelő, a vadászélményeket kincsként őrző vadászemberek között megengedhetetlen az ocsmány, trágár beszéd.
A vadászat méltó befejezése a terítékkészítés. A teríték nem más mint az elejtett állatok szabályos alakzatban való elhelyezése, amely egyrészt a zsákmány számbavételét, másrészt az ünnepélyes hangulat megteremtését szolgálja. A rendezett és vadásziasan díszített terítékkel a vadász sikerét ünnepli és áldozatai emléke előtt tiszteleg. Minden elejtett vadnak, legyen az akár apró-, akár nagyvad, kijár a végtisztesség.
A vadászkürt - mint az egykori harci kürtök kései utóda - fontos segítője a vadászat szervezésének, a megfelelő hangulat megteremtésének, illetve végső tiszteletadásnak.
A trófea győzelmi jelvény. A vadásztrófea az elejtett vad valamely testrésze, tolla, szőre, szarva, vagy agancsa, mely tárgyiasult formában őrzi a vadászat összes emlékét és körülményeit megtestesítve és időtlenné téve azokat. A trófeák üzenete azonban koronként változik. A trófea felbecsülhetetlen érték a vadász számára, ugyanakkor jó ízlésű ember házában nem válhat státusz-szimbólummá, a kivagyiság kifejezésének eszközévé.
A trófea értékét nemcsak a nagysága, illetve pontértéke adja.
A vadászat gyakorlata, a vadászat mint életforma, emberformáló tényező is. A természettel való sok-sok találkozás mellett a vadászati kultúra, a vadászati témájú irodalmi és művészeti alkotások gyakorolják a legnagyobb hatást a vadászokra. A puskás embert a vadászati kultúra nemesíti vadásszá, és a nem vadászók tömegei számára is a vadászati kultúra teszi a vadászatot elfogadhatóvá.
A vadászat sokrétű és sokszínű emberi kapcsolatokat is értékként kezeli. Tiszteli az időseket, segíti a fiatalokat, aktív felelősség- és szerepvállalással támogatja a kollektíva közösségi életét szervező, a vadgazdálkodást irányító egyesületi és gazdasági vezetőket.
Szép és megőrzendő hagyományaink egyike a vendéghívás. A vendég érkezése ünneppé teszi a hétköznapot. Vendéget hívni azonban felelősség is. A vendég fogadását gondosan elő kell készíteni, programját körültekintően kell szervezni. A vendéghívás és fogadás ugyanakkor nem szolgálhat önző egyéni érdekeket.
Az igényes társasági élet, a hagyományőrzés és a vadászati kultúra fejlesztésének és terjesztésének kiemelkedő eseményei a Hubertus-misék, a vadásznapok, a majálisok és a vadászbálok. Legyenek ezek az események a vadászok és nem vadászok közötti ismerkedés, párbeszéd és megbékélés alkalmai.
|